#8

                                    

                                              


                          


                          
- Ő itt Kiera – sóhajtott fel Edon. – Biztos, hogy később szívesen mesél neked – itt elhúzta a száját -, de Accalia már vár ránk – mondta, azzal elvonszolta Márkot a gyakorlótérről, mielőtt az bármit reagálhatott volna.

                          
Márknak rengeteg kérdése volt még, de úgy döntött, nem szól semmit. Helyette hagyta, hogy Edon vezesse, miközben elmerült az elméjének azon részében, amely eddig el volt zárva. Hirtelen elé tárult a kép a táncoló alakokról és az összemosódott színekről. A kék átvette az irányítást, és mintha valamilyen minta alapján mozgott volna. Mintha élne.
                          
Ekkor azonban beleütközött az eddig előtte menetelő szőke fiúba. Edon lassan megfordult, és méltóságteljesen nézett Márk szemébe. - Látod, mi van előttünk? – kérdezte csöndesen.
                          
- Tekintve, hogy előttem vagy, nem igazán – a rosszalló pillantásra inkább elhallgatott, s elkezdte pásztázni a tájat.
                          
Egy tisztás előtt álltak, mely erős kontrasztot alkotott az eddig tapasztalt növényzettel: a fák látszólag elhaltak, a földet valamikor felperzselhették. Csak itt-ott próbált pár csenevész bokor életet lehelni a pusztaságba.
                          
- Ez a Nagy Mészárlás színhelye – komorodott el Edon hangja. – Itt ölték meg majdnem az összes tisztavérű Beot, száz évvel ezelőtt. Ha egy Beo beteszi ide a lábát, átérezheti az ősei szenvedését. Készülj fel rá – vetette oda Márknak, majd elindult. A felperzselt földre lépve egy pillanatig úgy tűnt, a lábai felmondják a szolgálatot, de az utolsó pillanatban megtalálta az egyensúlyát. Amit Márk nem láthatott, az a távolba révedő zöld szemek és a fájdalomtól eltorzított ábrázata voltak.
                          
Márk nagy levegőt vett, és elindult. Próbált mindenfélére felkészülni, de ami a szeme elé tárult, azt sosem gondolhatta volna el. Ahogy betette a lábát a tisztásra, hirtelen egy teljesen más tájat látott. Sikolyok visszhangzottak a fejében, körös-körül égett az avar, veszélyes lángokat és fojtogató füstöt teremtve. Felnézett az égre. Koromfekete volt a hamutól, mely vészjóslóan szállingózott a föld felé.
                          
Hirtelen morgást hallott. Csatazajt. Egymásnak feszülő állkapcsokat és pengéket, kétségbeesett szűkölést, diadalmas üvöltést. Csak most vette észre, hogy a lángok oltalmából zöld szempárok vizslatják, melyekhez fekete szőr párosul. Márk egész lényében ijedtség és halálfélelem áradt szét. A farkasok morogva vetették magukat a fiú felé, aki kétségbeesetten tette maga elé a kezeit.
                          
Ekkor azonban egy csatakiáltás hallatszott, fehér villanással párosulva. Az egyik fekete farkas oldalra dőlt, ahogy egy ezüstpenge fúródott a nyakába. Egy másikba már a hang gazdája döfte a tőrt, majd a fehér farkas acsarkodva vetette magát a maradék bestiákra. Márk csupán pár pillanatra látta, de érezte a határozottságát és az erőt, ami belőle sugárzott – olyasvalaki volt, aki feltette az életét a társai védelmére. Egy újabb üvöltés hangzott fel, ezúttal azonban felülről jött a hang. Fekete holló szelte át az eget, halált kiáltva. Márk önkéntelenül indult a hang irányába, azonban átesett valamin.
                          
Visszanézett, hogy közelebbről is megvizsgálja. Egy farkas holtteste volt, mely a felismerhetetlenségig összeégett. A fiú érezte a sebekből áradó hőt, de az üveges szemek minden reményt eloszlattak arra, hogy az elesett él még. Ezúttal már hagyta, hogy a tudatalattija vegye át az irányítást. Térdre rogyott a halott mellett, és a belsejéből feltörő, számára ismeretlen szavakat mormolta, miközben ujjaival egy mintát rajzolt a hiányos szőrre.  – I'tai – suttogta végül, habár a szó jelentését nem értette. Jóleső melegség árasztotta el a testét, s mire észbekapott, újból a kopár síkságon találta magát.